Reggel az ébresztő után még elméláztam egy kicsit. Komótosan készülődtem. Hallottam, hogy kint az úton recseg a jég, jön valaki. Egy hangot hallottam: „Ez egy sátor! Valaki itt aludt? Jó hideg éjszakája lehetett!” Az igazat megvallva nem fáztam éjszaka, és a menedéken belül sem fagyott meg a vizem, tehát nem volt olyan hideg…nézőpont kérdése.
Összekészültem, lefotóztam a forrásban lakó gőtét, aztán útnak indultam. Makkoshotykán betértem a boltba pecsételni és egyúttal bevásárolni. Innentől megint egy jó darabon nem számíthatok boltra.
Makkoshotyka után az igazi „hazai terepemre” léptem. Arra a vidékre, ami végig kísérte gyerekkoromat, felnőtté válásom szabadságát. A következő szakaszon az összes leágazó úthoz, völgyhöz, gerinchez fűződik valami élmény, emlék. A Radvány völgyhöz érve leültem pihenni, enni egy pár falatot. Megrohantak az emlékek…pár kilométer és eljutnék a Nyúl kúthoz, ami gyerekkorom egy nagy úti célja volt a régi lövészárkaival. Vagy a völgyekben megbúvó régi kőbányákhoz, ahol sokat jártam anno. Vagy sok forráshoz, ahol szomjamat oltottam meleg nyári csatangolásokkor. Vagy éppen a csapdázós video sorozatomat forgattam nem is olyan régen. De a célom most a Kék. Hó van, napsütés (ismét kitisztult az ég!), csodavilág! Egy kis ajándék ismét, utam során. Ahogy haladtam a Nagy nyugodó felé, érintettem a Rákóczi fát, ami egy öreg tölgy. Emlékem is van ide, az első komoly eltévedésem tízen egy-két évesen, amit aztán megoldott a térkép és a tájoló, aminek a használatát előrelátó jóatyám már ideje korán elkezdett tanítgatni. Volt ijedtség, aztán meg büszkeség, mikor sikerült kikeveredni és hazajutni!
A másik emlékem mikor a kerületvezető erdész, aki a szembe szomszédunk veje volt, kissrácként elvitt magával párszor, és innen vittem tölgy lombot emlékbe.
A Nagy nyugodónál pecsételtem, ezzel megkezdtem a túrám utolsó szakaszát.
Az utolsó szakasz első pecsételő állomása Vágáshuta. Az a falu, amitől olyan sok jót kaptam életem során. Estére értem be, de út közben végig olyan helyeken járva, amik régi jó barátként köszöntöttek. Rengeteget tudnék erről mesélni, írni, de ennek a beszámolónak nem ez a célja. Bőven elég volt felidézni, visszaemlékezni…
Cseréptónál van egy emlékhely, egy kopjafa az ebben az erdész kerületben szolgált, elhunyt erdészek emlékére. Itt szerepel annak az erdésznek a neve, aki gyerekként bevezetett ebbe a világba: Czok Gyula. Köszönettel tartozom neki.
Vágáshután betértem egy barátomékhoz: Tamáshoz és Edithez a Koronás vad vendégházba. Mindig bejövök hozzájuk egy pár szóra, ha erre járok. Finom „disznóságokkal” teli hidegtállal vendégeltek meg, és persze a gyógyhatású pálinka sem maradhatott el! Sokat beszélgettünk, egy ideje nem találkoztunk. Tamás a lelkemre kötötte, hogy holnap mielőtt nekiindulok, ugorjak be egy reggelire.
Éjszakára a falu feletti játszótérnél állítottam fel menedékemet. Tüzet nem raktam, teli hassal hamar elaludtam.
