A kéktúra: 37. nap

Reggel később keltem a szokásosnál, de hamar összekészültünk, és útnak indultunk. Pár száz méter után észrevettem, hogy a kamáslim a barlangban maradt. Ledobtam a cuccom és irány vissza érte. Nagyon meglepett, milyen könnyedén, gyorsan és fáradtság nélkül szökellek felfelé a meredeken, akár egy zerge. Akkor tudatosult bennem, hogy már több mint egy hónapja, ha 50 m-nél többet megyek, rajtam a nagy zsák. El is felejtettem, milyen érzés zsák nélkül menni. 
Felmásztunk a Tarkőre, ahol csodás panoráma fogadott, mintegy 17 m sugarú körben lehetett látni, olyan köd volt. Innentől végig egész nap. A Bükk szemérmesen ködbe bújtatta bájait és csak néha engedett látni egy kicsit. Sajnáltam, de ilyenek a szabadtéri sportok. Laci a Faktor rétnél elköszönt és ment haza. Köszönöm, hogy elkísértél eddig, nagyon jó volt, a beszélgetések miatt szinte észre sem vettem, hogy ez a kék egyik legnehezebb szakasza! Jó volt egy olyan emberrel túrázni, aki a Bükk szerelmese!
Ezután már csak lefelé kellett haladnom. Kék angyalom (Kriszti) Dédestapolcsányon intézett szállást a pihenő napomra, ami igencsak rám fér már. 8 napot mentem pihenő nap nélkül, ráadásul a kék két legnehezebb szakaszát teljesítettem: a Mátrát és a Bükköt. Mindkettő csodaszép, de ekkora zsákkal igencsak embert próbáló. A bokám jelezte is…
Estére elfoglaltam a szobámat, miközben az addig szemerkélő eső rázendített. Nem mondom, jókor lett időzítve minden!

%d bloggers like this: