Kipihenve, bár nem tökéletes lábbal vágtam neki a következő szakasznak. Kevesebb aszfalt és nekem nagyon tetsző helyek következtek: mély völgyek, meredek hegyoldalak, fenyvesek. Egy darabon. Több, hosszabb pihenőt tartottam a bokám miatt, pihenőknél Anna utasítása szerint cserélgetve a talpbetéteket, hogy szokja a lábam, kimozgatva, masszírozva a duzzadt részt. Lassabban haladtam, de így sem rosszul. Délelőtt az erdőben találkoztam egy terep futóval, akivel váltottunk pár szót. Honnan hová, stb. Jó volt beszélni vele, hasonló vízen evezünk csak más stílusban! Neki is az volt az egyik mondata: az erdő csodálatos, ki kell jönni! Kitartást kívánva elköszöntünk egymástól. Egy helyen kiszúrtam rengeteg kidőlt nyírfát, így nagyarányú kéreg gyűjtésbe kezdtem. pont jó állapotúak voltak, kissé korhadó faanyag, amiről szép nagy összefüggő darabokban vált le csak a kéreg rész. A talpbetét visszazárható nejlonját fogtam be a kérgek tárolására (milyen jó és okos dolog az újrahasznosítás).
Út közben láttam az alábbi fotón szereplő zárt magaslest, pont az út közepén. A lábán a kék sáv jelzéssel. Hangosan gratuláltam a kihelyezőjének…
Délután egy bácsikával beszélgettem pár szót. Ő is nagy természetbarát, ajánlott is egy szép kilátóhelyet, amit a kék érint is: Kő orra Vállus után Lesenceistvánd előtt. Ő is minden jót kívánt. Ezt általánosan észrevettem, ha az ember nyitott, hangosan és mosolyogva köszön, szívesen szóba àllnak vele egy pár mondat erejéig, vagy adnak vizet, stb. Esetemben szerintem az is hozzájárul, hogy az öltözékem és felszerelésem miatt nem tudnak azonnal hová tenni, ezért kíváncsiak is az emberek. Se nem erdész, se nem vadász, sem katona, se nem normális…
Az éjszakát Tapolca előtt, az országút mellett egy kis erdősávban töltöttem. Tüzet nem gyújtottam, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet fölöslegesen. Hideget ettem, nagynéném csomagolt bőséggel ellátmányt!
