A kéktúra

Az utolsó nap. 
Reggel nem kapkodtam a keléssel. Bár az ébresztő reggel 5-kor szólt (mint minden reggel) 6 óra előtt nem dugtam ki a kezem a hálózsákból. Most már van időm bőven.
Komótosan összekészülődtem és fél 9-kor nekiindultam. Előzetesen nézegettem a menetrendeket, fél 11-kor volt busz Sátoraljaújhelyre, majd utána fél 1-kor. Gondoltam az bőven jó lesz, nem kell siessek, van vonat csatlakozás is. Így is tettem. Lassan haladtam, sokat távcsövezve. Élveztem a csodás havas téli napot. A Milicről leérve találkoztam egy favágó brigáddal. Rájuk köszöntem, persze megjegyezték, hogy jó nagy a zsákom, messziről jövök e? Mondtam igen, 48 napja indultam Írottkőről, azóta jövök a Kéken. Elkerekedett a szemük, „és hol aludtál?” mondom a Milicen..”ejha, és nem volt hideg?” Hát, nem annyira, a vizem nem fagyott be teljesen. Jó utat kívántak, és gratuláltak, mert a vége már itt van kőhajításnyira.
Mindez Lászlótanya közvetlen szomszédságában volt. 
Lászlótanya..most már zárt magán terület, de gyerekként még volt szerencsém szüleimmel itt üdülni. Emlékszem, az ebédlőben csomó trófea volt kirakva, és nem akartam enni, mert zavart a sok koponya látványa..a sors gondolom itt a combját csapkodta a röhögéstől, mert évekkel később már én is serényen készítettem ki a trófeákat, és az én lakásom falát is díszíti néhány…
Közeledtem Hollóházára és egyúttal utam vége felé. Fura érzés volt. Eddig pecsételő pont, pecsételés, mi lesz a következő pont, hány km, milyen szintkülönbség, hol alszom ma volt a programterv. Most pedig benyomom az utolsó pecsétet, és ennyi. Vége. Egyre lassabban mentem. Minek rohanni, ezt a kicsit még ki kell élvezni, had járjon át a tél, az erdő. De mindennek vége szakad egyszer. Beértem Hollóházára. Közeledtem a Kéktúra emlékmű felé. És itt ért a meglepetés: az OKT információs tábla, ami úton-útfélen ott van, ha kell ha nem, elütött a többitől. Ahogy közeledtem, látom, ki van feszítve egy molinó: Alaptábor. Csak hunyorogtam.. mi ez? Mentem tovább. Megint olvasom: Alaptábor. Hmmm ez fura, olyan ismerős. Közeledem rendületlen. Gondolkodom. Ez olyan fura. Aztán lassan, nagyon lassan, elkezdett leesni: Ó hát lehet, hogy engem várnak itt? (jelzem ez a folyamat olyan jó 1 percig eltartott-nem nevezném gyors reagálásnak). Ekkor már elkezdtem mosolyogni, de Kriszti „Kék angyalom” ekkor már széles mosollyal jött felém. Döbbenet. Jól megölelgetett, és gratulált. Ekkor látom, hogy Morris barátom mosolyogva fényképez egy bokor mögül…
Megleptek, nem számítottam rá! Borsókámat is bevonták az összeesküvésbe, Ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, mikor hol járok.
Beértem az 1160-as kilométerkőhöz. Térdre rogytam, sapkám levettem, a homlokom nekiszorítottam.
Megérkeztem. Kék, KÖSZÖNÖM! 

Úgy is maradtam egy ideig. Csukott szemeim előtt lefutott sok minden. Nem tagadom, kicseppent alóla egy két csepp. Hosszú volt, fárasztó, de roppant tanulságos! Megérte minden egyes lépés, a boka dagadás, a csatakosra izzadt, elázott ruhák, MINDEN!
Aztán felálltam. Üdvözöltem Morrist. Kriszti közölte, nem az az igazi emlékkő…
Hát az előtt is térdre rogytam. Megköszöntem, hálát adtam mindenért, az útért, az élményekért, az emlékekért.
Mikor felocsúdtam, Morris készített pár fotót az emlékmű előtt. Aztán pecsételés, az utolsó az OKT-n.
Morris kérdezte, elvihetnek e? Az órámra nézve mondtam: nemsoká, fél egykor van buszom! Aztán persze nevetés, és bepakolás a kocsiba.
Az út hazafelé gyorsan elrepült. Folyamatosan beszéltem, mint a Brian életében az a némasági fogadalmat tett remete, akinek rálépnek a lábára, és 20 év után el akar mondani mindent, egyszerre…
Haza érve minden fura volt. Beléptem a házba, mutogattam Krisztiéknek mi merre van, és közben rácsodálkoztam, milyen klassz helyen lakom! 50 napja nem voltam itthon!
Aztán csak pihenés. Délután a gyerekekért elmentem az iskolába Borsókámmal. Volt nagy öröm! Betartottam az ígéretem, és hazaértem Gelcsókám születésnapjára!
És, hogy mit adott mindez? Hát, erre egy külön posztot szánok! 😉
Az utolsó, „célfotókat” Morris készítette! Köszönet és hála érte!

Morris által készített interjút a túráról, az alábbi képre kattintva érhetitek el.

Reggel Tamáséknál kezdtem. Olyan reggelit kaptam! Szalonnás rántottát, nem akármilyen módon elkészítve! És nem is akármilyen adagot! Modtam is neki: ha ezt mind megeszem, megállás nélkül megyek fel a Nagy Milicre! „Hát ez a cél, nem?!” -mondta Tamás. És igaza is volt, ez a cél!
Fura érzés volt végig menni a falun, nagy hátizsákkal, úgy, mint azok a túrázók, akiket gyerekként láttam itt végig menni. „A Kék túrázók” mondta mindig apukám…most én is az vagyok. 
Találkoztam baráttal, Tibivel, aki behívott magukhoz, és kínált szörppel (mert csak azt fogadtam el), és útravalóul adott kolbászt és szalonnát. Meg persze beszélgetés. Elhaladtam egykori házunk előtt is. Fura érzés volt megállni a kapuban, ahol már nem mehetek be. 
Nagyhutára viszonylag hamar elértem, pecsét és nyomás tovább. Kishuta és Bózsva közt is fantasztikus az út, a nagy vízmosásokkal, Bózsván a Bózsvai sziklával.
Bózsva és Füzérkomlós között a régi vasúti töltésen megálltam ebédelni. A Makkoshotykán csemege lángolt kolbászként vett kolbiról kiderült, hogy inkább lángol a számban, de nem csemege….nem szeretem a csípőst, de a kalória kell, gondoltam eszem amennyit bírok. Hát, kicsit később lett gond, mert enyhe hányingerrel meneteltem tovább. Próbáltam leküzdeni az érzést. Ment is! Füzéren a boltban kaptam kólát. Végül ez segített a helyzeten, ettem ezt-azt, majd rá a kóla, diszkrét büfi, és elmúlt minden baj. Füzéren pecsét, ahol a pecsételő helyen volt egy vicces kis találkozás-beszélgetés, ami aztán nagy lendületet és jókedvet adott a hátralévő kis útra.
Este még nekiindultam a Nagy Milicnek. A Csata réti vadászháznál megpihentem, energia keverék+csoki+kóla, és nekivágtam „csúcstámadó zsákommal” a Magy Milicnek. Lámpa fénynél, természetesen. Kapaszkodtam rendesen, a vége felé egyre sűrűbben meg-megállva, de feljutottam! Először a Kis Milicen a kilátóhoz mentem, hátha van benne bivakolásra kialakított hely. Hát nem volt. Így tovább a Magy Milicre. Odaérve vagy 35 cm hó fogadott. A padok közelében találtam egy kis helyet a menedékem felállításához. Elkotortam a havat, megcsináltam a menedéket. Kerestem tüzelőt, jó tüzet raktam, főztem, melegedtem. Vacsora után gyors tisztálkodás, majd alvás. Holnapra már csak 8,5 km maradt, lesz időm kiélvezni a végét.

Reggel az ébresztő után még elméláztam egy kicsit. Komótosan készülődtem. Hallottam, hogy kint az úton recseg a jég, jön valaki. Egy hangot hallottam: „Ez egy sátor! Valaki itt aludt? Jó hideg éjszakája lehetett!” Az igazat megvallva nem fáztam éjszaka, és a menedéken belül sem fagyott meg a vizem, tehát nem volt olyan hideg…nézőpont kérdése.
Összekészültem, lefotóztam a forrásban lakó gőtét, aztán útnak indultam. Makkoshotykán betértem a boltba pecsételni és egyúttal bevásárolni. Innentől megint egy jó darabon nem számíthatok boltra.
Makkoshotyka után az igazi „hazai terepemre” léptem. Arra a vidékre, ami végig kísérte gyerekkoromat, felnőtté válásom szabadságát. A következő szakaszon az összes leágazó úthoz, völgyhöz, gerinchez fűződik valami élmény, emlék. A Radvány völgyhöz érve leültem pihenni, enni egy pár falatot. Megrohantak az emlékek…pár kilométer és eljutnék a Nyúl kúthoz, ami gyerekkorom egy nagy úti célja volt a régi lövészárkaival. Vagy a völgyekben megbúvó régi kőbányákhoz, ahol sokat jártam anno. Vagy sok forráshoz, ahol szomjamat oltottam meleg nyári csatangolásokkor. Vagy éppen a csapdázós video sorozatomat forgattam nem is olyan régen. De a célom most a Kék. Hó van, napsütés (ismét kitisztult az ég!), csodavilág! Egy kis ajándék ismét, utam során. Ahogy haladtam a Nagy nyugodó felé, érintettem a Rákóczi fát, ami egy öreg tölgy. Emlékem is van ide, az első komoly eltévedésem tízen egy-két évesen, amit aztán megoldott a térkép és a tájoló, aminek a használatát előrelátó jóatyám már ideje korán elkezdett tanítgatni. Volt ijedtség, aztán meg büszkeség, mikor sikerült kikeveredni és hazajutni! 
A másik emlékem mikor a kerületvezető erdész, aki a szembe szomszédunk veje volt, kissrácként elvitt magával párszor, és innen vittem tölgy lombot emlékbe.
A Nagy nyugodónál pecsételtem, ezzel megkezdtem a túrám utolsó szakaszát.
Az utolsó szakasz első pecsételő állomása Vágáshuta. Az a falu, amitől olyan sok jót kaptam életem során. Estére értem be, de út közben végig olyan helyeken járva, amik régi jó barátként köszöntöttek. Rengeteget tudnék erről mesélni, írni, de ennek a beszámolónak nem ez a célja. Bőven elég volt felidézni, visszaemlékezni…
Cseréptónál van egy emlékhely, egy kopjafa az ebben az erdész kerületben szolgált, elhunyt erdészek emlékére. Itt szerepel annak az erdésznek a neve, aki gyerekként bevezetett ebbe a világba: Czok Gyula. Köszönettel tartozom neki. 
Vágáshután betértem egy barátomékhoz: Tamáshoz és Edithez a Koronás vad vendégházba. Mindig bejövök hozzájuk egy pár szóra, ha erre járok. Finom „disznóságokkal” teli hidegtállal vendégeltek meg, és persze a gyógyhatású pálinka sem maradhatott el! Sokat beszélgettünk, egy ideje nem találkoztunk. Tamás a lelkemre kötötte, hogy holnap mielőtt nekiindulok, ugorjak be egy reggelire.
Éjszakára a falu feletti játszótérnél állítottam fel menedékemet. Tüzet nem raktam, teli hassal hamar elaludtam.

Reggel mire összekészültem, a helyi motorfűrészes művészgárda megkezdte heti rendes próbáját. Hamar beértem Mogyoróskára, majd át Regécre. A regéci vár is egy ajánlott túracél lehet, csodálatos a kilátás onnan is. Szépen újítgatják, tatarozzák, évről évre szépül! Persze fura az olyanoknak, mint én is, akik még ismerik a belépő jegyes korszak előttről.
Regécen a pecsét úri helyen lakik, kis faházacskát készített neki a fogadó tulajdonosa, ahol a pecsételő hely van.
Regéctől a Pengő kőig törnöm kellett a havat, de azt a fagyott tetejű, beszakadós fajtát, ami a legrosszabb. A szívemnek eddig sikerült repítenie, most sokkal fontosabb dolga akadt: elég vért pumpálni a tüdőmbe, hogy legyen oxigén, ugyanakkor a lábaimba is, hogy menjek és az agyamba is, hogy ne ájuljak el…sokrétű feladat!
A sziklás hegyoldalak, az erdő ugyanúgy lenyűgöz, mint kisgyerek koromban. Nem bírok betelni a látványával! Az Istvánkúti kis fa vadászház is egy csoda! Olyan nyírfa erdőn keresztül vezet oda az út…mennyi viricset lehetne itt gyűjteni! Ha nem lenne szigorúan védett terület. 
Ezen a szakaszon három csodálatos kilátó pont van, amit mindenkinek ajánlok (a kékről letérve pár száz méter mindegyik) : a Nagy Péter mennykő, a Sólyom bérc (vagy kő), és a Kerekkő. Mindhármat érdemes megnézni, mert nem mindennapi látványban lehet része annak aki kimegy! Persze akkor, ha nincs köd. Ma egyébként borongós, hószállingózós idő van. Volt egy kis napsütés, de nem sokáig. Utam során jó nagy ragadozó nyomokat fotóztam. Kicsit nagyobbat mutat az olvadás miatt, de én elkönyveltem magamban, hogy ez az, amire gondolok.
Változik a Zemplén is, mint minden. Elég sok lett a kerítés mögötti erdőfelújítás. Volt, ahol kerítések között vitt az út. Ez kicsit elszomorított.
Az Eszkála erdészház után ismét törni kellett a havat egy darabon. Itt láttam először a túra során vaddisznót is, mellőlem kelt az út széli fenyvesből egy magányos kan. Csak elfutni láttam pár pillanatra.
Este közeledtével kiderült, hogy a most kapott 2 számú fejlámpa is meghalt. Marad a tartalék világítás, még jó, hogy hoztam. Erre a pár napra már elég lesz ez is!
A táboromat Makkoshotyka előtt állítottam fel egy pihenőnél. Mivel tiszta, csillagos az ég, reggelre hideggel számolok, ezért rendes menedéket építettem, elé tüzet raktam.

Ma reggel Erika visszavitt Encsre, ahol a postán kezdtem. Egyrészt adtam fel egy csomagot haza pár dologgal, amire már nem lesz szükségem az utolsó pár napon, másrészt fel kellett vennem a mára megérkezett csomagomat. Mindkettő sikerült, utána alaposan bevásároltam a szomszédos boltban, mert innentől kezdve gyér a felhozatal mind boltból, mind választékból.
Mi volt a kapott csomagban? Az otthoni másik jó fejlámpám, amit a „földhöz csapott” helyett fogok használni, és az egyik távcsövem. Igazság szerint egész úton hiányzott a távcső, de a Zemplénbe anélkül be nem teszem a lábam! Szeretek meg-megállni, és hegyoldalakat, sziklákat távcsövezni. Láthat érdekességeket az ember!
Összeraktam a felszerelést, és 10-kor nekiindultam a napnak. 
Morfondíroztam magamban, legyen e pihenőnapom, ha igen, hol? Aztán arra jutottam, az elmúlt napokban „sokat” aludtam fedett helyen, ez pedig felér egy pihenő nappal! Így nyerek egy napot.
Gibárton volt az első pecsét. Boldogkőváralja pecsételő hely után már imádott Zemplénem szent földjére léptem! Itt már otthon vagyok, hazaértem! Innentől a lábam nem is nagyon érinti a földet, a szívem repít tovább az úton! Borongós idő van ugyan, de ha behunyom a szemem, ezt a vidéket olyannak látom, amilyennek szeretném, hiszen emlékszem rá milyen nagy hóban, hóvirágos-ibolyás tavaszban, bágyasztóan meleg nyárban, vagy a zöld, barna, sárga száz árnyalatában játszó, pergő levelű őszben. Sokszor láttam így.
Az Arka patak völgye lenyűgöző, vadregényes, számomra egy „mini tajga”. Anno az ilyen helyeken képzeltem magam Arszenyevnek, amint Derszuval feltérképezik a tajgát. Most az olvadás miatt elég magas a vízállása, nagy a sodrása, így nem keltem át rajta minduntalan. Nem is tudtam volna! Egy helyen, ahol már nem tudtam tovább menni a jobb parton, találtam egy átkelésre alkalmas helyet, majd Mogyoróskától 1 km-re egy pihenőnél letáboroztam. Forrás is van, az esőbeálló ideálisnak bizonyult, így nem kellett menedéket építeni. Raktam tüzet, főztem, majd alvás.

Reggel kipihenve, hamar összekészülődtem és nekiindultam. A mai napon Encsig kell eljussak, ahol Sysy barátomék összeszednek, mert ma náluk alszom. Igyekeztem meghúzni a menetet, mert majd 30 km-t kell sétálnom addig. Persze okosan tettem, pihentem és ettem megfelelő mértékben közben. Olvadós, sárban cuppogós szemerkélő esős idő volt ma is, de már nem zavar. Esőben, felcsapott kapucnival fogyasztottam az ebédem is a hátizsákomon ülve. Gondolkodtam is rajta: Cserhát, Cserehát…hasonlóak, dombvidék és sárban cuppogok, esőben..
Ma is kaptam élő képet tájegységek kultúrájából…Felsővadászon a dohány boltban pecsételtem, aminek az előterében gyülekezett és zsongott a „helyi erő”. Jó hangosan, a szemükbe nézve köszöntem, majd szóltam hogy jövök a nagy zsákkal…persze nem álltak odébb. Befurakodtam a boltba, pecsételtem, majd kifelé ismét szóltam, hogy jövök, nem férek el. A hatás ugyanaz. Az egyiküket meg is löktem a „kredenccel”. Vártam, hogy jön a beszólás, de elmaradt…mentem tovább utamon. A ma érintett falvak hasonló kulturális összetétellel bírtak.
Fancsalon a pecsét a presszóban volt. Ittam egy sört is, ami feltöltött energiával és lelkesedéssel a hátralévő jó 5 km-re.
Végül olyan ¾ 5-re beértem Encsre, ahol beugrottam a postára, mert Orsi feladott nekem egy csomagot hasznos dolgokkal. Persze még nem érkezett meg…
Sysy barátom párja összeszedett Encsen, ahol a munkahelyén egy kicsit még várnom kellett. Zsuzsa néni a konyha tündére meglátott, egyből kérdezte, hogy egy forró teát kérek e? Természetesen kértem, és jól esett. Beszélgettünk egy sort, majd előhozott egy könyvet, aminek az írója ismerős lehet a kéktúrázóknak. Zsuzsa néni szembe szomszédja Baktakéken…kicsit később finom lebbencs levessel is megvendégelt. 
Erika közben végzett, mentünk hozzájuk. Sysyvel már rég láttuk egymást, így jól esett ismét találkozni. Pazar vacsora, fürdés, isteni szőlő illatú és zamatú homeopátiás antibiotikum, jó beszélgetés. A mosnivalómat is kimosták! Kaptam speckó krémet a bokámra lábamra. Nagyszerű este volt! Örök hálám nektek érte, Sysy!

Reggel Árpi visszavitt Bódvaszilasra. Mire bevásároltam a patikában, közértben, már fél 10 lett. Hát, ilyen későn sem indultam még neki. Bódvaszilas után a kis vasúti hidak izgalmas átkeléseket okoztak a Bódván is. A havas, csúszós vas szerkezeten átsétálni nem volt egyszerű. A Bódvarákó után következő emelkedő meglepett kissé, az olvadó időben rendesen megküzdöttem a feljutásért. A Martonyi pálos kolostor romok nagyon tetszettek! Érdemes megnézni annak aki erre jár!
Tornabarakonyban a koponyás feszület is érdekes látvány!
Nap közben számolgattam, tervezgettem, hol táborozzak estére. Szerettem volna lehetőség szerint minél tovább jutni. A késői indulás miatt tovább is tartott a menet. A gyengécske fejlámpám miatt ismét jól jött a telefonon a GPS. Rakacaszend után egyrészt sok hasonló irányú út van, másrészt a jelzések sem hiánytalanok. 
Este találkoztam vadászokkal. A lövést is hallottam előtte jó 20 perccel. Keresték a süldőt, amire rálőttek. Beszélgettem velük egy sort. Egyből rájöttek, hogy van közöm a vadászathoz.
Az esti menet Irotán ért véget este 8-kor. Turista házban aludtam végül, a szállást 1 órával előtte foglaltam, mert nagyon későre járt. A gondnok néni érthető okból nem volt feldobva, de szépen begyújtott, megmutogatta a házban a dolgokat. Így megvolt a napi táv!
A „konyhaművészetem” újabb vad megoldásokat alkalmaz: a vagdalthús konzerv belekarikázva a zacsis leveses dologba! Isteni és tápláló!