Reggel rendes téli idő fogadott: az ujjaimhoz hozzá fagytak a ponyva rögzítő cövekek. A hideg jótékony hatású volt a készülődési sebességemre is, hamar összepakoltam és útnak indultam. Az első pecsét a Sikárosi erdészháznál került a füzetbe 15 perc séta után. Itt levettem a pulcsim is, mert kezdődnek az emelkedős szakaszok és már felvettem az „üzemi hőmérsékletet”. Gyönyörű idő kerekedett: sütött a nap, hideg volt, szikrázott a fényben a hó! Fel is kellett tegyem a napszemüvegem. Előzetes eszményképeimben így szerepelt ez a túra. A Visegrádi hegység havas tája, a napsütés, a lélegzetelállító panoráma valamint a fülembe dugott ambient mix aminek néhány részletét már felhasználtam túra hangulat videóimhoz, így számomra jelentőséggel bírnak, együttesen olyan boldogsággal töltött el, amit csak nagyon ritkán éreztem életemben, pl.: mikor annak idején Borsókám igent mondott a lánykérésre, mikor Lilóckám megszületett, mikor Gelcsókám született. Ez volt a tökéletes NAP! Többször megálltam, széttártam a karom, és csak köszönetet tudtam mondani az ég felé (már amikor nem hangosan nevettem szinte abbahagyhatatlanul).
Ha valaki látott volna, biztos elbújik, mert elég fura látvány lehetett, ahogy a havas erdőben jön egy -ahogy Kunember barátom mondaná- második világháborús finn felderítő, hangosan nevet, megáll széttárja karját és az ég felé mondja hangosan: Köszönöm! Az a fajta érzés öntött el, mikor minden sejteddel csak azt érzed: de jó ÉLNI! Ilyenkor csak jó dolgok történhetnek! És így is volt: csupa jó híreket kaptam ismerősöktől, de a legjobbat otthonról!
Délután átkeltem a Dunán komppal és megkezdtem a „Vadkeleti” szakaszt. Jól belehúztam és természetesen este, „fénycsőben” a Törökmezői turistaháztól 20 perc járásra állítottam fel a menedékem. Volt jó tüzem, meleg ételem, jó kedvem.